Ferenc pápa a missziók világnapján
2019. 10. 22.

Életed nem cipelendő teher, hanem felkínálandó ajándék!

Október 20-án Ferenc pápa az erre a napra választott olvasmányok (Iz 2,1–5; 1Tim 2,1–8; Mt 28,16–20) alapján minden keresztény hívő missziós felelősségéről, egyedi küldetéséről, tanúságtevő kötelezettségéről elmélkedett. Magyarra fordított homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

A hallott olvasmányokból három szót szeretnék kiemelni: egy főnevet, egy igét és egy melléknevet.

A főnév a hegy: Izajás beszél róla. Egy hegyről jövendöl, mely az Úré, a dombok fölé magasodik, és hozzá odaözönlik minden nép (Iz 2,2). A hegy motívuma többször visszatér az evangéliumban is; feltámadása után Jézus Galilea egyik hegyét adja meg találkozóhelyként a tanítványoknak. Pontosan arról a Galileáról van szó, ahol sokféle nép lakik, a „pogányok Galileája” (vö. Mt 4,15). Úgy tűnik hát, hogy a hegy az a hely, ahol Isten az egész emberiségnek szeret találkát adni. Ez a velünk való találkozás helye, amint azt a Biblia mutatja: a Sínaitól a Karmelig, egészen Jézusig, aki a hegyen mondta el a boldogságokat, a Tábor-hegyen változott át színében, a Golgotán áldozta fel életét, és az Olajfák hegyéről ment fel a mennybe. A hegy, az Isten és ember közötti nagy találkozások helye egyben az a hely is, ahol Jézus hosszú órákat töltött imában (vö. Mk 6,46), hogy összekösse a földet és az eget, összekössön bennünket, az ő testvéreit az Atyával.

Mit mond nekünk a hegy? Hogy közelebb kell kerülnünk Istenhez és a többi emberhez: Istenhez, a Magasságoshoz, csendben, imában, távolságot véve a beszennyező fecsegéstől és pletykától. De a többiekhez is, akik a hegyről más látószögből, Isten látószögéből láthatók, aki minden népet hív: felülről a többieket egészben látjuk, és rájövünk, hogy a szépség harmóniáját csak az egész adja meg. A hegy emlékeztet bennünket, hogy testvéreinket nem válogatnunk, hanem magunkhoz ölelnünk kell, tekintetünkkel és főleg életünkkel. A hegy Istent és testvéreinket egyetlen ölelésbe, az ima ölelésébe kapcsolja össze. A hegy a magasba visz minket, távol a sok múló anyagi dologtól; és felszólít, hogy fedezzük fel újra a lényegit, a maradandót: Istent és testvéreinket. A misszió a hegyen kezdődik: ott fedezzük fel azt, ami számít. E missziós hónap közepén kérdezzük meg magunktól: mi számít nekem az életben? Milyen csúcsokra törekszem?

A hegy főnevet egy ige kíséri: felmegy. Izajás buzdít bennünket: „Gyertek, menjünk fel az Úr hegyére” (Iz 2,3). Nem arra születtünk, hogy földhözragadtan éljünk, hogy kisszerű dolgokkal megelégedjünk, arra születtünk, hogy magaslatokat érjünk el, hogy találkozzunk Istennel és testvéreinkkel. De ehhez fel kell mennünk: el kell hagynunk az egysíkú életet, harcolnunk kell az önzőség lehúzó ereje ellen, ki kell lépnünk önösségünkből. A felmenés következésképpen erőfeszítést igényel, de ez az egyetlen módja, hogy mindent jobban láthassunk, úgy, mint amikor a hegyekbe megyünk, és csak a hegycsúcson tárul elénk a legszebb kilátás, és ott megértjük, hogy nem hódíthattuk volna meg, csak azon az állandóan felfelé vezető ösvényen.

És ahogyan a hegyekben nem lehet jól felkapaszkodni, ha mindenféle holmival vagyunk telepakolva, úgy az életben is meg kell szabadulnunk attól, amire nincs szükségünk. A missziónak is ez a titka: az induláshoz el kell hagyni, ahhoz, hogy valamit hirdessünk, másvalamiről le kell mondanunk. A hiteles evangéliumhirdetést nem szép szavakkal, hanem helyes élettel végezzük: szolgáló élettel, amely le tud mondani sok anyagi dologról, melyek összeszűkítik szívünket, közömbössé tesznek és magunkba zárnak; olyan élettel, amely elszakad a szívet elárasztó haszontalanságoktól, és talál időt Isten és a többi ember számára. Megkérdezhetjük magunktól: én miképpen haladok felfelé? Képes vagyok-e lemondani a világiasságok nehéz és haszontalan csomagjairól, hogy felmehessek az Úr hegyére? Valóban haladok-e felfelé, vagy csak kúszok-mászok?

Ha a hegy arra emlékeztet, ami számít – Isten és a testvérek –, a felmegy ige pedig arra, hogyan lehet oda eljutni, a harmadik szó hangzik ma a legerősebben. Az összes melléknév [a minden névmás], amellyel tele vannak az olvasmányok: „minden nép” – mondta Izajás (Iz 2,2); „minden népet”, ismételtük a válaszos zsoltárban; Isten azt akarja, „hogy minden ember üdvözüljön” – írja Pál (1Tim 2,4); „Menjetek, és tegyetek tanítvánnyá minden népet”, kéri Jézus az evangéliumban (Mt 28,19). Az Úr makacsul ismételgeti ezt a „mindenki”-t. Tudja, hogy mi meg konokul ismételgetjük az „enyém”-et és a „mienk”-et: az én dolgaimat, a mi népünket, a mi közösségünket… ő viszont fáradhatatlanul ismétli: „mindenkit”. Mindenkit, mert senki sincs kizárva az ő szívéből, az ő üdvösségéből; mindenkit, hogy szívünk túllépjen az ember emelte határokon, az önzőségen alapuló részlegességeken, melyek nem tetszenek Istennek. Mindenkit, mert mindenki rendkívüli kincs, és az élet értelme az, hogy ezt a kincset másoknak adjuk. Ez tehát a küldetés: felmenni a hegyre, hogy imádkozzunk mindenkiért, aztán lejönni a hegyről, hogy odaajándékozzuk magunkat mindenkinek.

Felmenni és lejönni: a keresztény ember tehát mindig mozgásban, kilépésben van. Menjetek – ez Jézus parancsa az evangéliumban. Mindennap sok ember keresztezi utunkat, de – feltehetjük magunknak a kérdést –, vajon elébe megyünk-e az embereknek? Elfogadjuk-e Jézus felhívását, vagy leragadunk a saját dolgainknál? Mindenki másoktól vár valamit, a keresztény ellenben megy mások felé. Jézus tanúja sosem mások elismerését követeli, hanem szeretetadósként fordul azokhoz, akik nem ismerik az Urat. Jézus tanúja mindenkinek elébe megy, nemcsak a sajátjainak, a maga kis csoportjában. Jézus azt is mondja neked: „Menj, ne hagyd ki annak lehetőségét, hogy tanúságot tégy!” Fivérem, nővérem, az Úr azt a tanúságtételt várja tőled, amelyet senki sem adhat helyetted. „Adja az ég, hogy fel tudd ismerni, mi Jézus szava, mi az ő üzenete, melyet Isten a te életeddel akar elmondani a világnak […], és a te drága küldetésed ne menjen veszendőbe” (Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 24).

Milyen utasításokat ad nekünk az Úr, hogy mindenki felé menjünk? Egyetlen, nagyon egyszerű utasítást: tegyétek tanítvánnyá! De vigyázat: az ő tanítványaivá, nem a sajátunkévá. Az Egyház csak akkor hirdeti jól az evangéliumot, ha maga is tanítványként él. És a tanítvány mindennap követi a Mestert, és a tanítványság örömét osztja meg másokkal. Nem másokat meghódítva, másokat kötelezve, áttérőket szerezve él, hanem tanúságot téve, azonos szintre helyezkedve, tanítvány a tanítványokkal, szeretettel felajánlva azt a szeretetet, amelyet kaptunk. Ez a küldetés: tiszta, jó minőségű levegőt adni a világ szennyébe merülteknek; elhozni a földre azt a békét, amely örömmel tölt el bennünket, valahányszor az imában találkozunk Jézussal a hegyen; megmutatni életünkkel, és szavakkal is, hogy Isten mindenkit szeret, és soha senkibe nem fárad bele.

Kedves testvérek, mindnyájunknak van küldetése, mindnyájunk „egy-egy küldetés ezen a földön” (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 273). Azért vagyunk itt, hogy tanúságot tegyünk, áldjunk, vigasztaljunk, felemeljünk, átadjuk Jézus szépségét. Gyerünk, ő sokat vár tőled! Az Úr egyfajta szorongást érez azok miatt, akik még nem tudják, hogy ők az Atya szeretett gyermekei, testvéreink, akikért ő odaadta életét és a Szentlelket. Szeretnéd csökkenteni Jézus szorongását? Menj szeretettel mindenki felé, mert életed egy értékes misszió: nem cipelendő teher, hanem felkínálandó ajándék. Gyerünk, félelem nélkül: menjünk mindenki felé!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

kapcsolat
a szeretetszolgálat fenntartói irodája

nyitvatartási idő: HÉTFŐTŐL-CSÜTÖRTÖKIG: 7.30 - 16.30 ÓRÁIG, PÉNTEKEN: 7.30 - 14.00 ÓRÁIG
4400 Nyíregyháza, Bocskai u. 26.
42/415-907
kozpont@szlgsz.hu
©2018 www.szentlukacsszeretetszolgalat.hu | adatkezelési tájékoztató
powered byForweb - Weboldal készítés