A Görögkatolikus Metropólia interjúsorozattal készült a házasság hete idei rendezvénysorozatára: mindennap más házaspárral ismerkedhetünk meg. A hatodik interjút újszászi intézményünk, a Szent Márton Görögkatolikus Szociális Szolgáltató Központ lakóival, Gerhát Istvánnal és feleségével, Gerhátné Oláh Emesével készítette Palánki István.

Negyven évesen még nem találta meg az igazit? Stresszel, aggódik emiatt? Vagy épp ellenkezőleg: már el is engedte ezt az egészet, mondván, úgysem lesz már ebből semmi? Ne csüggedjen, a Szent Lukács Görögkatolikus Szeretetszolgálat a bizonyíték rá: van ellenpélda.

Amikor a metropóliai sajtós munkatársakkal arról beszélgettünk, kinek milyen házaspár jut eszébe, akivel interjút lehetne készíteni a házasság hete kapcsán, egyértelmű volt, hogy egy olyan házaspárt szeretnék bemutatni, akik valamelyik intézményünkben ismerkedtek meg, ott találtak egymásra, majd egy életre összekötötték sorsukat.

Hála Istennek, több ilyen párról tudunk, választásom az újszászi Szent Márton Görögkatolikus Szociális Szolgáltató Központ lakóira, Gerhát Istvánra és feleségére, Gerhátné Oláh Emesére esett, akiknek a története – mely 2012-től közösen íródik – nem mindennapi, sőt megírni is aligha lehetne pontosan.

Emlékszem az első pillantásokra is – kezdte máris könnybe lábadt szemekkel történetüket Gerhátné Oláh Emese. – 2012-ben kerültünk mind a ketten az újszászi intézménybe, akkor ismerkedtünk meg – folytatta.

De hogy miért is kerültek oda? Emese édesanyja meghalt és magára maradt.

Emese: Édesanyám meghalt és magamra maradtam. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. Gyógyszerekre volt szükségem, ám pénzem nem mindig volt rá, hogy kiváltsam azokat. Volt olyan, nem tudtam, hogy bevettem-e a gyógyszereket, vagy sem, ezért előfordult, hogy duplán szedtem be azokat, vagy egyáltalán nem. De persze olyan is megesett, hogy nem tudtam megvenni a gyógyszereket, hiszen még ételre sem futotta, nemhogy másra. Ha meg túlment a dolog, akkor pszichiátriára kerültem gyógyszer-túladagolás miatt. Ebből persze jött egy hatalmas tragédia, vagyis szerencsére így mára azt mondom, mégsem lett olyan hatalmas, mert megmentettek.

Magamra gyújtottam a házat, megégett az arcom. Véletlen volt, sőt mai napig sem emlékszem rá, hogy akkor, ott, mi történt. Azt sem tudom, ki mentett meg. Persze a családom engem hibáztat, de higgye el, fogalmam sincs, hogy mi történt.

Ezt követően kerültem az intézménybe, és most már a helyzethez képest minden rendben is van – összegezte a 48 éves hölgy.

Az 53 éves István alkoholista volt és önszántából ment be pszichiátriai kezelésre.

István: A családom nem értett meg, sok volt a vita, az összetűzés. Én meg gondoltam egyet a sokadik ilyen eset után, bementem a pszichiátriára. Skizofrén lettem, elfáradtam lelkileg. Nem akartam kellemetlenséget okozni a családomnak és magamnak sem. Végül ide kértem bejutást.

Édesanyám halála után jöttek a nehézségek. Megváltozott minden az életemben, a sorsom rosszra fordult, de szerencsére megtaláltam a kiutat, és éppen ezért mondom azt a fiataloknak, hogy semmin ne izguljanak, mindig van jobb, csak bízzanak a Jóistenben, és az ő segítő kezeiben, erejében.

S hogy hogyan jellemzik a jó házasságot?

István: A házasság köteléke egy vastagabb ceruza. Míg egy 2B-s ceruzával csak úgy írogatunk, a 4B-s ceruzával már rajzolhatunk is gyönyörűen. Össze sem hasonlíthatók, ahogy a házas élet sem az egyedülléttel. Együtt valóban minden könnyebb, van kivel megosztanod a sikereidet és a bánataidat is. Mindig ott van melletted egy ember, akire tudod, hogy mindig számíthatsz.

Emese: a kitartás legyen mindennél előrébb való. – Hat kemoterápián vagyok túl, illetve úgy mondanám, hogy vagyunk túl. Hiszen István mindvégig ott volt mellettem, kitartott a legnehezebb pillanatokban is. Mondtam neki, hogy találjon egy olyan nőt, aki még gyereket is tud neki akár szülni, de ő itt maradt és ettől nagyobb ajándék talán nincs is a Földön.