Félúton járunk Betlehem felé, persze lelkiekben mondjuk mindezt, de való igaz, hogy egyre közelebb van a karácsony. Ezen a héten Fekete András atya, a hajdúszoboszlói Szent Lukács Görögkatolikus Idősek Otthonának lelkipásztora osztja meg velünk tanítását.

– Felgyulladtak az „ünnepi fények” – fényözönben élünk. Megnyíltak az adventi vásárok – árubőség és drágaság. Mindenhol szól valamilyen „karácsonyi zene” – hangzavar. Itt vannak a rendőrjárőrök, mert ugye a lopások…! El tudom ismerni, hogy valóban szép és vonzóan hangulatos. De! Van-e köze a valósághoz? Vagy időközben csináltunk magunknak egy alternatív adventet?!
Ez lenne az advent – adventus, eljövetel?
Bár lehetne, hiszen a megszületett megváltónak is volt díszes fénye, a betlehemi csillag. Kapott ajándékot is a bölcsektől, és minden bizonnyal a pásztoroktól is. S lehetett éneke is, ha az angyalok így köszöntötték. (Nem tudom.)
De ott talán kevésbé számítottak a hangulati elemek. Most pedig mintha mindent feláldoznánk a hangulat oltárán. Mintha egy év szürkeségét akarnánk eltüntetni ezen hetek díszességével. Tudom, szüksége van az embernek arra, hogy időnként ünneplőbe öltöztesse a lelkét. De erre azért ott van az ötvenkét vasárnap, és az ünnepek.
Magával tud ragadni a hangulat. El tud csábítani a fények szépsége. Be tud szippantani a sok magát kínáló portéka. Nehéz ellenállni. De kell-e, vagy engedjük át magunkat a külsőségeknek – bármilyen szépek és vonzóak is?
Jó negyven évvel ezelőtt vettem a bátorságot, és – találomra – megkérdeztem az utca emberét, hogy tudja-e, hogy mint jelent az „advent” szó. Tízből nyolcan már akkor sem tudták. (Most már meg sem merem kérdezni.) De tőled kedves olvasó mégis megkérdezném, hogy neked mi az advent?
Na ugye! Nem is olyan könnyű ezt megválaszolni. Vagy ha igen, akkor biztosan a dolgok mélyére értél? Bevallom, én még mindig nem. Hiszen, hogyan is érthetném meg, hogy az Isten Fia értünk(tem) emberré lett. Énekelni már szépen és boldogan tudjuk. De a tartalma meghaladja képességeinket. S a megtérésről még csak nem is beszéltünk.
Katonakorunk nagyon fájdalmas, de mégis hitet erősítő helyzete volt, amikor szenteste őrségbe kellett menni. Éjszaka kint a csípős hidegben egy őrtoronyban két órát eltölteni, igaz találkozás volt a valósággal. Nem tudott nem eszünkbe jutni, hogy a világ megváltójának is ilyen állapotok jutottak. Vagy, amikor karácsony estéin kint a laktanya bárányai között – ilyenek is voltak – megtapasztalhattam az „istálló melegét”. Ezek megmutatták az ünnep azon oldalát, melyet nagyon nem akarunk látni.
Menekülünk a valóságtól. Pedig „a valóság nem ellenség” (Székely János pp), hanem olyan, mint az ószövetségi törvény, mely nevelőnk lett Krisztusra.
S végül is el kell döntenem, hogy mi visz közelebb a Betlehemi Gyermekhez: az adventi vásárok minden szépet és jót kínáló – csak a lényegről véletlenül sem beszélő – gazdagsága, vagy egy istálló csendes, kevésbé sem forralt bor, vagy sült gesztenye illatú magánya?Azt hiszem, ebben az adventben keresnem kell egy istállót, és egy estét el kell ott töltenem, hogy újra találkozzak a valósággal. Szükségem lenne rá! – összegezte mindezt András atya.
A következő héten az Istenszülő Oltalma Görögkatolikus Szociális Szolgáltató Központ hajdúdorogi székhelyének lelki vezetője, Kapcsai Viktor atya ad tanítást, buzdítást számunkra.

Palánki István