Vecsernyével egybekötött Nagy Szent Bazil Liturgiát tartottak

A Görögkatolikus Egyház így emlékezik meg a Titkos Vacsoráról, az Eucharisztia és a papság megalapításáról. A járványügyi helyzet miatt csonka szertartás volt a nagycsütörtöki: a hívek mellett a Főegyházmegye papjai is távol maradtak a debreceni Főszékesegyháztól, idén csak lélekben lehetett közösen megemlékezni az Egyház megalapításáról.

A Szent Liturgiát vezető és a szertartáson tanítást mondó Fülöp metropolita atya a két bűnös ember: Júdás és Mária Magdolna kapcsán az egyik legfontosabb emberi tulajdonságra, az őszinteségre hívta fel kezdésként a figyelmet. Szépen párhuzamba lehet ugyanis őket állítani, hiszen hiába volt Júdás buzgó apostol, nem szerette őszintén az Urat és a helyzetet nem értve el is árulta Őt. Mária Magdolna viszont mikor rádöbbent arra, hogy nem élhet Isten szeretete nélkül, akkor a legőszintébb gesztusként illatos, drága olajat öntött Krisztus fejére.

„Mi is csak ezzel az őszinteséggel tudunk belépni a három szent nap titkába, csak ezzel tudunk fordulni az Istenhez, hogy ha azt akarjuk, hogy fölfedezzük, mit készít nekünk. Persze, nem csak ebben a három napban, hanem egész életünkben.” – hangsúlyozta a főpásztor, majd hozzátette, hogy sokszor vétünk azzal, hogy bár buzgók vagyunk feladataink elvégzésében, de nem vagyunk őszinték az Istennel, pedig ha nem az őszinteség a motorja a Vele való kapcsolatunknak, akkor saját magunkat sem ismerhetjük meg igazán. Fontos, hogy minél nyíltabban nézzünk magunkba, még ha saját gyengeségeinkkel szembesülni olykor nagyon fájdalmas is. De ez az ára annak, hogy felfedezzük: a bűneim és az önzésem leges legmélyén ott él az igazi vágyódás és a szeretet Isten iránt.

„Vágyom arra, hogy megértsem Őt, ez emberi mivoltunk lényegéhez tartozik. A vágyódás iránta abból fakad, hogy olyanra alkotott meg minket, embereket, amilyen Ő maga. A Jóistenben is él ez a vágy, a szeretetnek a vágya: tehát nem csak mi vágyakozunk Rá, sokkal inkább Ő ránk.” – magyarázta érsek-metropolita atya, majd felidézte Jézus egy gondolatát: „Vágyva vágytam, hogy elköltsem veletek ezt az utolsó vacsorát.” (Lk. 22, 15-16) E kijelentésről az, aki nem érti a Szentírást és az Isten tanítását azt gondolhatja, hogy persze, hogy vágyott rá, hiszen már mindjárt vége lesz a földi színjátéknak és visszamegy Atyjához – részletezte Fülöp metropolita atya és gyorsan hozzátette, hogy természetesen erről szó sincs, hiszen Ő arra vágyott igazán, hogy megtestesüljön, mert annyira szeret minket, hogy eggyé akar válni. „Lejött közénk a Földre és nem arra vágyott, hogy mikor mehet már vissza, hanem olyan lejövetelt készített, amelyben itt tud maradni és éppen ezért vágyott arra, hogy most itt kimutathassa szeretetét.” – mondta a főpásztor. Majd a szeretet mivoltáról elmélkedett a továbbiakban, hiszen, mint mondta a szeretet sokszor párosul a vágyakozással, de ezt mi emberek sokszor értjük félre és inkább birtokolni akarjuk azt, aki fontos nekünk. „Irányítani akarjuk, mert igazából a legnagyobb szeretet vezet bennünket, de eltévedünk. A szülő, amikor szereti gyermekét, félreérti, és azt hiszi, birtokolja. Feleség és férj sem birtokolhatja egymást, nem élhet vissza a szeretetével, nagyon sokszor hibázunk ebben.” –figyelmeztetett Fülöp metropolita atya, aki szerint a Jóistentől a vágyódás érzése is tanulható, hiszen az Isten is úgy vágyódik utánunk, hogy közben meghagy minket szabadnak, szabadon cselekvőnek. Az Emberfia földi életének utolsó állomásán a lábmosás elvégzése is csak előzetese volt a teljes odaadás kimutatásának, mert Ő nem csak szolgává tette magát azzal, hogy letérdelt az apostolok elé, megmosta és megcsókolta lábukat, hanem következő lépésként átadta magát nekik csodálatos megoldást találva ezzel arra, hogy vágya beteljesüljön.

„Az Eucharisztiában a megtestesülés folytatódik számunkra. Úgy ment el Mennybemenetelkor, hogy végérvényesen itt maradt velünk, a kenyérben és borban. Ez nem csupán egy remek isteni ötlet, hogy a kenyérben és a borban testileg is velünk marad a világ végezetéig. Valójában ezáltal áll helyre a rend, a paradicsomi állapot, ahol mindent nekünk adott táplálékul az Isten. A paradicsomban még olyan harmonikus kapcsolatban állt az ember az Istennel, hogy mindent az Isten ajándékául fogadott, minden táplálék Eucharisztia volt. Ezt rontotta meg a bűn, attól kezdve, hogy az ember elveszítette bizalmát Teremtőjében elfelejtette, hogy a világ Isten szeretetének a jele és a világ is szembe fordult vele.” – magyarázta Fülöp metropolita és hozzátette, hogy a táplálkozás a mai napig őriz valamit a paradicsomi állapotból, amikor közösen étkezünk, ünnepeink lakomák nélkül nehezen képzelhetők el. A baj csak az – folytatta a főpásztor –, hogy ezek sokszor dorbézolásba, önzésben fordulnak át, mert igazából nem az Istent köszöntjük vele, nem hálát adunk vele.

„Valójában mindegy, hogy mennyit vagy mit eszek, a lényeges az lenne, hogy a táplálék, amit magamhoz veszek, Istenhez köt vagy sem? Az utolsó vacsorán mikor szeretetének legnagyobb jelét adta és vágyott arra, hogy ezt kifejezhesse akkor állt helyre a rend és akkor adott nekünk olyan táplálékot, ami makulátlanul Őt, az Istent nyújtja nekünk. Ezzel a hálaadással veszem magamhoz az isteni lakomát és ez már újra a Szentháromság terített asztala; nekünk adja magát és itt marad velünk.” – világított rá érsek-metropolita atya.

A 12 apostol akkor még nem sokat értett meg ebből, különösen Júdás, aki már azt forgatta magában, hogyan adja el Mesterét; ott volt, a protokollt végigcsinálta a lábmosástól kezdve az első áldozásig, de nem értett belőle semmit, neki a pénz volt a fontosabb vagy saját gondolatai. Nem is a fösvénység súlyos bűne az, ami a legszörnyűbb volt, hanem a visszaállított paradicsomi állapotot utasította el, táplálkozott belőle, de nem hozta meg neki az Istennel való egyesülést, elfordult Tőle. Júdás volt az, aki megcsókolta, ajkára tette az Istent, de az már egy áruló csókja volt.

„A legszörnyűbb dolog, amit tehetünk, ha úgy vesszük magunkhoz az Eucharisztiát, hogy közben távol maradunk tőle, menekülni kell attól, hogy Júdás csókja legyen a szentáldozás. Most, amikor idén nagyon különleges módon éljük át a húsvétot, nagyon sokan nem részesülhetnek az Eucharisztiában sem, de nem a fizikai, hanem a lelki távolság a fájó. Júdás hiába áldozott és vette magához távol maradt az Istentől, mert mást akart.” – emelte ki nagycsütörtöki tanításában ezt Fülöp metropolita és gondolatait azzal zárta, hogy igaz, most sokunknak távol kell maradni a templomtól, az Eucharisztiától, de lélekben közel leszünk, hiszen ezt az ajándékot egyszer s mindenkorra ideadta nekem az Isten, szeretetének legnagyobb jelét. Ha most visszafogottabban is kell ünnepelni, de akkor is: Krisztus köztünk van, és most megtanuljuk azt, hogy a külsőségek nélkül is nekünk adja magát az Isten. Figyeljünk rá, fogadjuk szívünkbe és az idén is velünk fog feltámadni!

A szertartás egyik különleges pillanata volt az antimenzion vagyis az ereklyekendő megszentelése. Ez tulajdonképpen egy terítő, amelyen Krisztus sírbatételének ábrázolása látható. Az antimenzion belsejébe egy szent ereklyéjét szokták belevarrni, rendszerint testének egy darabkáját, ami azt jelképezi, hogy az Egyház a mártírok vérére és Isten szent embereinek életére épül. E szokás korai egyházi gyakorlatból ered, amikor a keresztények azok sírjánál gyűltek össze és ünnepelték az Eucharisztiát, akik keresztény hitükért éltek és haltak meg.

Hajdúdorogi Főegyházmegye/H. Varga Eszter