A kezdetnélküli Atyát, / a vele egy kezdetnélküli Fiút / és az együttesen örökéletű Szentlelket / mint egy Istenséget, kerubok módjára dicsőítjük: /’ Szent, szent, szent vagy, Háromságban dicsért egy Istenünk, könyörülj rajtunk!

Urunk mennybemenetele és Pünkösd között az Egyház  10 napon át imádkozik a Szentlélek eljöveteléért. Reméli, hogy a Szent­lélek tisztára mossa, amit a szenny belep, gyógyítja, ami beteg, melengeti, ami fagyos, élesztgeti, ami dermedt és igazítja, ami hibás. Elnevezései szerint a Lélek vigasztaló az el­hagyatottságban, a szegények atyja, a szívek lángja, a lélek drága vendége, vigasz és eny­hülés az embernek. És hiszi, hogy az Isten Lelkének működése nélkül semmi sem létezik az emberben, semmi nem lehet teljes és egészséges. A pünkösdi szekvencia és himnusz egyre újabb hasonlatokban ábrázolja a Szentlelket. Csak a hasonlatok képesek az egyébként oly’ elvont Lelket kézzelfoghatóvá tenni. A dogmatikai megfogalmazások nem érnek el bennünket. Napjainkban sokan azért nem tudnak mit kezdeni a Pünkösddel, mert a Szentlélek teljesen megfoghatatlannak tűnik számukra. A liturgia képei talán új megköze­lítést tesznek lehetővé számunkra. Már a Szentírás is egy képpel, a szél hasonlatával próbálja a Szentlélek titkát megmagyarázni. előtt, bár érezzük: ,,a levegő mozgása és áramlása, amely űz és mozgat, amit csak tud" (Ágoston). 

A szél éltető ereje változatos módokon közli magát a teremtésben. Hogy földi életünk az áramló és fújdogáló elemtől függ, ezt mi, emberek az első lélegzetvétellel megtapasztaljuk, jóval azelőtt, hogy értelmünk felfogná. A levegő és a szél életünk nélkülözhetetlen eleme, bennük lélegzünk és moz­gunk; még érzékeink és szellemünk sem tud el­vonatkoztatni tőle Mert a szél és a levegő hordozzák felénk a fény, a hang és az illat hullámait; szük­ségünk van rájuk, hogy kimondhassuk a szót, hogy halljunk és értsünk. A levegő valóban „éltető lehelet". 

A kinyilatkoztatás nyelvében a mindenható Isten Lelke a „szél" vagy a „lehelet" néven ismerteti meg önmagát - ez a ruah, pneuma és spiritus alap­jelentése. Az Ószövetség már a természetben elő­forduló szelet és vihart is Jahve leheletének hívja, még kifejezettebb aztán az emberben lélegző leheletet. Minden, a világot átjáró szél és lehelet Jahvétől származik, a fuvallat a teremtés távoli tájain a fergeteg, orrának lihegő lélegzése, mely forgószélként felkorbácsolja a tenger hullámait és perzselően forró szélként megsemmisíti a termést. De a levegő és a szél is Jahve éltető lehelete, szájának jótevő párája, mely mindent életre kelt és megelevenít, melynek ritmusára az egész teremtés ringatózik. Segíthet, hogy Pünkösdkor megérezzünk valamit a Szentlélekből, „ha egyszer becsukott szemmel kiállunk a szélbe és minden érzékünkkel figyeljük, ahogy gyengéden végigsimítja arcunkat, ahogy nagy erővel átjárja testünket és lendületbe hoz. Aki a szelet Isten Lelke szimbólumaként értelmezi, az a szélfúvásban közvetlenül Isten Lelkét érezheti. Ez nem képzelődés csupán, hanem valóság. Isten Lelke van a szélben, ebben a pillanatban, amikor a szél átfú rajtam és bennem magamban is: megtisztít és élénkít, simogat és cirógat. A szélben érzékelem a természet életét, ugyanakkor megtapasztalom benne a Szentlélek életét is, magát a Szentlelket.” 

A Szentlélek másik képe a tűz, a parázs. A Lélek tüzes lángnyelvek formájában szállt le a tanítványokra. A tűz az élénkség szimbóluma. Ha valakiről azt mondjuk, hogy csupa tűz, ezen azt értjük, hogy eleven, csupa energia, sugárzik a szeméből és árad belőle az élet, a szeretet és az öröm. A Pünkösd saját elevenségünk ünnepe. Vágyunk az igazi elevenségre, hogy valóban tudjunk szeretni. Épp elég gyakran érezzük, hogy kiégettek, üresek, unalmasak, érzelmek és lendület nélküliek vagyunk. És érezzük, hogy nincs elegendő hajtóerő bennünk. Ha engedjük ezt a tapasztalatot érvényesülni, magunkban is megérezzük a vágyat az élet kiapadhatatlan forrása, a lankadatlan erő és a soha ki nem alvó tűz iránt. Ebben már megsejtjük, hogy kell lenni olyasvalaminek, mint a Szentlélek, aki Istentől jön, és mégis bennünk van, aki részesedik az élet teljességében és közöl velünk belőle valamit. Sejtjük, hogy a gonosz szellemen túl, melyet annyiszor érzékelünk magunkban, léteznie kell a Szentléleknek, egy tiszta és egyenes léleknek is, és hogy ármánykodó szívünk mellett, melytől mi magunk is félünk, léteznie kell az új szívnek is, mely engedi vezetni magát Isten Lelkétől. 

H. Nouwen a vallásos tapasztalat belső tüzéről beszél, amely számára a Szentlélek élete. A mi feladatunk az, hogy ezt a tüzet őrizzük magunkban: 

Nouwen úgy véli, hogy a Szentlélek tüzét különösen a hallgatással tarthatnánk ébren magunkban. Megérezhetünk e tűzből valamit, ha csöndben leülünk és lélegzetünkre figyelünk. A lélegzet is a Szentlélek szimbóluma. A levegő jön és megy. Kívülről jön, és egészen áthat. Lélegzetünkben érezzük, hogy élet van bennünk. Ha teljesen átadjuk magunkat a lélegzésnek és benne a Szentléleknek, akkor megsejtünk valamit abból a tűzből, melyet Isten Lelke szít fel bennünk. Másnak érezzük magunkat: elevennek, lélektől átjártnak, lelkesnek és a Szentlélektől átitatottnak. Érezzük magunkban a „belülről lobogó tüzet”  

Pünkösdkor nyerték az apostolok a bátorságot, hogy kilépjenek önmagukból, elinduljanak az emberek felé, beszéljenek hozzájuk. Egyszerre olyan nyelven beszéltek, mely mindenki számára érthető volt. A Szentlélek egyben a küldetés lelke. Nemcsak önmagunkért vagyunk a világban, saját önmegvalósításunk érdekében, hanem az a feladatunk, hogy Isten üzenetét hirdessük. Küldetésünk az élet továbbadása és ébresztése. A Lélek arra bátorít bennünket, hogy lépjünk ki önmagunkból és induljunk el egymás felé. Ő adja a bizalmat, hogy megtaláljuk a nyelvet, amely összeköt bennünket, amelyet a másik ember megért, mert ugyanazok a vágyai és a sejtései, mint a mieink. A Szentlélek nem a mindent jobbantudás Lelke, aki ki akarja oktatni a másikat. Nem szabad Isten Lelkével azonosítani magunkat, mintha mindenkinek meg tudnánk mondani, hogyan éljen. Mindig fenyeget a veszély, hogy apostolnak és prófétának, képzeljük magunkat, mielőtt azok lennénk. De nem ez Pünkösd értelme. Nem felfuvalkodni kell, hanem hagyni, hogy átfújjon bennünket Isten Lelke és általa kapcsolatba kerüljünk másokkal. Engedjük, hogy kiűzzön csigaházunkból és mások felé tereljen, nem azért, mert mi mindent jobban tudunk, hanem mert megkóstoltuk az életet, mert a Lélek illata az orrunkban van és ezt az életet most másokban is szeretnénk felfedezni és életre kelteni. A liturgikus ünnep szép folytatása lenne, ha egyszer Pünkösdkor teljesen tudatosan odamennénk egy emberhez, akitől korlátok választanak el bennünket, bízva abban, hogy a Lélek már legyőzte az akadályokat és ugyanaz a Lélek egyesít belsőleg bennünket. Akkor konkréten megvalósulna, ami egykor történt, hogy a teljesen különböző eredetű és fajú emberek egymással beszélgetni kezdenek, a babiloni nyelvzavar megszűnik és közösség jön létre, Jézus Krisztus Egyháza.

forrás: Anselm Grün atya